Minden, amit Nagy Imre politikai életrajza nem tartalmaz

Nagy Imre politikai életrajza számos sebből vérzik. 63 évvel az 1956-os események után még mindig nem tudunk objektív, a történelmi valóságnak megfelelő Nagy Imre-képet felvázolni az utókor számára. Magyarország egykori miniszterelnökének politikai életútja a hivatalos doktrína szerint összekapcsolódik a szabadság és az elnyomás elleni harc eszményével. A rendszerváltás után felnőtt ifjú generáció körében Nagy Imre megítélése egyértelműen pozitív, míg a szocialista diktatúrát és annak vezetőjét, Kádár Jánost illetően az elutasító vélekedés a jellemző. Van-e ezzel valami gond?

Van! Nagy Imre politikai életrajza ugyanis nem teljes. A mártír miniszterelnökről alkotott kép ma épp annyira idealizált és fals, mint amennyire a Kádár-rendszerben démonizált és hamis volt. Úgy is mondhatnánk, átestünk a ló túlsó oldalára.

Nagy Imre politikai öröksége: mindenki magáénak akarja

A rendszerváltás egyik monumentális és katartikus eseménye volt Nagy Imre újratemetése. Orbán Viktor itt mondta el híres, nagy hatású beszédét, amely felemelte őt a demokratikus Magyarország új politikai elitjébe. Ezen a napon kezdett el csak igazán kibontakozni a Nagy Imre-kultusz is, amelyből a kormánypárt és az ellenzék egyaránt politikai tőkét kíván kovácsolni. A Fidesz az antikommunista ellenállás szimbólumát látja Nagy Imre személyében, az ellenzék pedig a demokrácia és a szabadságjogok kérlelhetetlen harcosát.

Egy bökkenő van csak: Nagy Imre nem volt sem antikommunista, sem pedig a zsarnokság ellenfele. Kommunista volt, a Rákosi-rendszer egyik meghatározó politikusa. Ha Nagy Imre 1956 zűrzavaros időszakában nem fordul szembe saját pártjával és mindazzal, amit addig évtizedeken át képviselt, korunk történészei Nagy Imrét ugyan olyan véreskezű kommunista hóhérként ábrázolnák, mint Biszku Bélát és Kádár Jánost.

Nagy Imre érdeme. Érdeme?

De szembefordult a diktatúrával, és felismerte a történelmi lehetőséget! Ezt állítják Nagy Imre hívei. A kérdés az, hogy a kommunista diktatúra elleni fegyveres harcra való buzdítás feledteti-e Nagy Imre politikai múltjának sötét fejezeteit? Méltóan emlegetjük-e Nagy Imrét nemzetünk nagyjaival egy napon csak azért, mert 1956-ban átállt a felkelők oldalára? Vajon ennyi elég ahhoz, hogy valaki örökre bevésse magát a nemzet emlékezetébe?

Ez a cikk nem kívánja 21. századi köntösbe bújtatni a kádári propagandát még akkor sem, ha a cikk elolvasása után jó eséllyel rám sütik majd a kádárizmus bélyegét. Hiánypótlásnak szánom e publikációt, mert bár Nagy Imre politikai életraja már számos változatban látott napvilágot, valamit mindegyik elfelejtett feltárni: Nagy Imre politikai művének kevésbé fényes oldalát! Itt az idő, hogy a mesterségesen épített és dédelgetett Nagy Imre-kultusz helyett tegyünk egy lépést egy árnyaltabb, a történelmi valóságnak megfelelő Nagy Imre-portré felvázolása felé.

Nagy Imre ügynök múltja

Nagy Imre ügynök múltját a történészek egyfajta “hamis legendaként” kezelik, amely célja Nagy Imre emlékének dehonesztálása és politikai művének lerombolása.

Nagy Imre besúgói tevékenységét azonban a KGB irattárában ma is fellelhető fizikai bizonyítékok, saját kezűleg írt jelentések és maga Nagy Imre által készített önéletrajzi publikációk támasztják alá. E dokumentumok másolata csak késve, Nagy Imre 1989. június 16-án lezajlott újratemetése után kerültek ismertetésre az MSZMP KB 1989. szeptemberi ülésén, Grósz Károly előadásában. Az KGB-iratokat az MSZMP Központi Bizottságának akkori munkatársa, Grósz Károly közvetlen környezetében dolgozó Thürmer Gyula vizsgálta meg és hozta el Magyarországra. Hitelességükhöz nem férhet kétség.

A Központi Bizottság úgy határozott, hogy a reformpolitikus emlékének megóvása érdekében nem tárja szélesebb nyilvánosság elé a KGB által rendelkezésre bocsátott iratokat. Egy hónappal később az állampárt feloszlatta magát, a másolatok pedig eltűntek.

Csak 17 évvel később derült ki

Grósz Károly előadásának teljes szövegét csak 17 évvel később, 2006-ban ismerhette meg a közvélemény, a Munkáspárt jóvoltából. A továbbiakban Grósz Károly előadói beszédét használom forrásként, amely a párt hetilapjának 2006. június 21-i számában jelent meg Nagy Imre újratemetésének évfordulója alkalmából. Az újság közölte a Nagy Imre NKVD-s múltját igazoló KGB-dokumentumokról készült fényképeket is.

Nagy Imre, azaz Vologya

Nagy Imre 1929-ben egy rövid ideig tartó magyarországi tartózkodás után visszatért a Szovjetunióba és részt vett az illegalitásban működő Kommunista Magyarországi Pártjának (KMP) II. kongresszusán. A párt úgy döntött, hogy Nagy Imrének a Szovjetunióban kell maradnia.

Nagy Imre politikai életrajza hallgat arról, hogy Nagy 1930-41. között, a második világháború háború kezdetéig az OGPU, azaz az Állami Politikai Igazgatóság Sz-122. számú ügynökeként, majd a belügyi népbiztosságtitkos munkatársaként működött.

Az OGPU a Szovjetunió hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó politikai rendőrsége volt 1934-ig, utána NKVD, később pedig KGB néven működött tovább. Az OGPU működtette a munkatáborokat és ez a szervezet hajtotta végre a sztálini tisztogatásokat.

Nagy Imre 1930. szeptember 4-én írásbeli kötelezettséget is vállalt az OGPU-val történő együttműködésre. Ezt az orosz Állambiztonsági Bizottság Irattárában 369 993. sorszámmal nyilván tartott anyaga bizonyítja. 1933. január 17-én Nagy Imre a saját kezével az alábbiakat írta:

“Kötelezem magam, hogy az OGPU-tól kapott megbízatásokat teljesítem, sazokat, illetve az OGPU-hoz fûzõdõkapcsolataimat titokban tartom. A titkokmegsértése esetén az OGPU bizottságaelõtt felelek tetteimért… JelentéseimetVologya névvel írom alá. Vlagyimir Joszifovics Nagy.”

A Szabadság, 2006. június 21-i szám, Grósz Károly beszámolója
Nagy Imre saját kezű jelentése a szovjet politikai rendőrségnek
Nagy Imre saját kezű jelentése a szovjet politikai rendőrségnek

Innentől fogva tehát Nagy Imre, pontosabban immáron Vologya fedőnév alatt a magyar és más országokból érkezett emigráns kommunisták körében információkat gyűjtött és az állambiztonsági szervek számára.

Szovjet állampolgár, lelkes besúgó

Egy NKVD-jellemzés “kezdeményező ügynök”-nek nevezi. Egy másik, 1933-ban kelt értékelés azt emeli ki, hogy Vologya munkája iránt nagy érdeklődést és kezdeményezőkészséget tanúst. Anyagi ellenszolgáltatást nem kapott.

Eközben 1936-ban Nagy Imre szovjet állampolgárságot szerzett, amelyről Nagy Imre politikai életrajza sok esetben alig tesz említést. Nincsenek arra utaló jelek vagy írásos anyagok, hogy a szovjet hatóságok bármikor visszavették-e volna tőle az állampolgárságot. A Szovjet Kommunista Párt tagnévsorából 1954-ben ugyan törölték, tekintettel arra, hogy Nagy Imre 1945-től Magyarországon élt, a szovjet állampolgársága azonban érintetlen maradt.

Nagy Imrét politikai életrajzából tehát kimaradt az az információ, valószínűleg szovjet állampolgárként végezték ki. De ez akkor még a jövő zenéje.Még csak 1938-at írtunk, amikor az NKVD egyik vezető munkatársa így ír Nagy Imréről

“Vologya mindig értékes anyagokat adottt a magyar politikai emigrációhoz tartozó személyes szovjetellenes tevékenységéről”.

A Szabadság, 2006. június 21-i szám, Grósz Károly beszámolója

Nagy Imre 1938. június -keltezésű saját kezűleg írt önéletrajzásban maga is minősítette tevékenységét, az alábbiak szerint.

“Hosszú ideje tisztességesen és odaadóan együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.”

A Szabadság, 2006. június 21-i szám, Grósz Károly beszámolója

Nagy Imre áldozatai

Nagy Imre, azaz Vologya ügynöki munkájának révén magyar, német és más nemzetiségű kommunistákat ítéltek el “szovjetellenes, terrorista, ellenforradalmi, trockista” tevékenységért. Az NKVD operatív jelentései szerint Nagy Imre részt vett az “Agrárszakemberek”, a “Javíthatatlanok”, “A kárhozottak agóniája” és a “Restaurátorok” elnevezésű ügyek feltárásában. E csoportok tagjait koncepciós perek során vagy halálra ítélték, vagy munkatáborba küldték. Jól szemléleti Nagy Imre önkéntes és buzgó besúgói munkáját Merkulov belügyi népbiztoshelyettes 1941. júniusában tett jelentése Malenkovnak, a párt egyik vezetőjének.

“Vologya, született 1896-ban Kaposvárott, magyar, a Szovjetunió állampolgára, 1918-tól a bolsevik párt tagja…1937-38-ban számos jelentést küldött Farkas és Vágó szovjetellenes tevékenységéről. További jelentései alapján letartóztattuk és elítéltük Manuelt, Lubarszkijt, Dubrovszkijt, Barost, Kramert, Madzsart. Vologya adott jelentést a most letartóztatott Steinberger, Stukke, Sugár, Pollacsek, Karikás szovjetellenes tevékenységéről is.

A Szabadság, 2006. június 21-i szám, Grósz Károly beszámolója

Nagy Imre és a saját kezűleg összeállított listák

Nagy Imre saját kezűleg írta a listákat áldozatairól. Először csak 38 embert írt össze, akikkel “szükség esetén baráti viszonyt tud létesíteni”. Később, 1939. áprilisában ezen a listán már 150 név szerepel, köztük olyan nevekkel, mint Lukács György, Szántó Zoltán, Gábor Andor, Münnich Ferenc. 1940-ben ismét saját kezűleg összeállított listát készített azokról a “letartóztatottakról, akikről a forrás információkat adott”. E listán szerepel Karikás Frigyes, Hidas Antal, Manuel Sára. Nagy Imre soha nem tagadta e listák létezését. Így ír 1940. március 20-án keletkezett önéletrajza szerint:

“1930 óta együtt működök az NKVD_vel. Megbízásuk alapján foglalkoztam sok népellenséggel. Az Agrárintézetben végzett munkám során 1936-ig az alábbi népellenségeket ismertem meg: Dubrovszkij igazgató, Lubarszkij helyettes, Bergman tudomány titkár, Szpektator osztályvezető, Steinberger, Stukke (németek), Tarasmevics, Miholcsuk (lengyelek).

A Szabadság, 2006. június 21-i szám, Grósz Károly beszámolója
Nagy Imre, azaz Vologya ügynöki tevékenységét alátámasztó dokumentumok
Nagy Imre, azaz Vologya ügynöki tevékenységét alátámasztó dokumentumok a KGB irattárából

Sosem tudták meg, hogy NKVD-ügynök volt

Nagy Imre életének e minden kétséget kizárólag negatív és szégyenteljes korszakát azt teszi még abszurdabbá, hogy Nagy Imre az által megfigyelt vagy épp feljelentett emberekkel – köztük Lukács Györggyel és Münnich Ferenccel – a felszabadulás után időszakban szoros elvtársi kapcsolatokat ápolt. Mindketten magas rangú politikai funkciót töltöttek be Nagy Imre kormányában.

Az 1956-os események során Lukács népművelési minisztere lett, és sosem tudta meg, hogy Nagy Imre jelentése alapján ítélték halálra a Szovjetunióban. Szerencséjére még a végrehajtás előtt felülvizsgálták a bíróság ítéletét 1941-ben.

Münnich Ference a belügyminiszteri posztot kapta meg Nagy Imre kormányában. Még csak nem is sejtette, hogy a 30-as, 40-es években dúló sztálini terror alatt Vologya listájára, vagyis Nagy Imre halálos látszószögébe került. A sors iróniája, hogy később, az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Münnich Ferenc lesz az, aki Kádár Jánossal együtt kilép a Nagy Imre kormányból és tárgyalásokba kezd a szovjetekkel az ország konszolidálása, a forradalom leverése érdekében. De most még csak a 30-as, 40-es évek Szovjetuniójában járunk, ahol Nagy Imre jelentéseket és listákat készít az emigrációban élő elvtársairól.

Börtönbe vagy halálba küldött kommunisták névsora

Nagy Imre jelentései alapján a magyar emigrációból – eddigi ismeretek szerint – 25 főt tartóztattak le és ítéltek el. Nagy Imre 150 fős listájából 5 főt, 15 fős listájából 9 főt, 38 fős listájából 10 főt ítéltek el. Íme a névsor.

  • Magyar Lajos újságírót, a Komintern Végrehajtó Bizottság Keleti Titkárságának helyettes vezetőjét halálra.
  • Madzsar József orvost, Társadalmi Szemle egykori szerkesztőjét 10 év börtönbe
  • Sugár Andrást, a Szovjet Rádió osztályvezetőjét halálra,
  • Pollacsek Lászlót, a Kreml Kórház osztályvezető fogorvosát, aki Nagy Imre kezelőorvosa is volt, 15 évre
  • Karikás Frigyes írót, halálra
  • Baros László újságírót, halálra
  • Manuel Sára nyugdíjast, 5 év börtönre
  • Müller Ernőt, a Thälmann Klub helyettes vezetőjét halálra,
  • Hidas Antal írót 8 évre,
  • Vági Istvánt, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt elnökét halálra,
  • Hevesi Gyula mérnököt 8 évre,
  • Wimmer Ernő szakszervezeti vezetőt halálra,
  • Gold Géza munkást halálra,
  • Hajdú Pál újságírót halálra,
  • Rákos-Marschowki Ferenc építészt 8 évre,
  • Vágó Bélát, a Tanácsköztársaság volt belügyi népbiztosát halálra,
  • Károlyi Gréta titkárnőt 3 év száműzetésre,
  • Varjas Elemér minisztériumi alkalmazottal halálra,
  • Grelyner József újságírót 10 évgre,
  • Lukács Györgyöt halálra, 1941-ben a bíróság felülvizsgálta az ítéletet

Forrás: Grósz Károly beszámolója, A Szabadság, 2006. június 21-i szám.

Felelősség a Rákosi-rendszer túlkapásaiért

Nagy Imre 1945-ben hazatért Magyarországra és a kommunista párt színeiben folytatta politikai munkáját. A fordulat évét követően a Rákosi-kormány erőltetett iparfejlesztésbe és a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásába kezdett.

Nagy Imre, a padláslesöprő miniszter

Az ország természeti adottságait figyelmen kívül hagyó, alapvetően a nehéziparra építő torz gazdaságpolitika háttérbe szorította a könnyűipari fejlesztéseket, parasztság termelőszövetkezetekbe való kényszerítése pedig rontotta a mezőgazdaság hatásfokát. Súlyos élelmiszerhiány alakult ki, amire a rendszer a padláslesöpréssel válaszolt, amit Nagy Imre irányított.

1950-ben élelmezési, 1952-ben pedig begyűjtési miniszterként felügyelte és irányította e folyamatokat. Felelőssége a padláslesöprésekben vitathatatlan. De nem csak a lakosságot sújtó túlkapások és az élelmiszerhiány miatt vetődik fel Nagy Imre felelőssége.

Felelősség a koncepciós perekért

Az 1950-es évek elején a Magyar Dolgozók Pártján belül is elkezdődtek a tisztogatások. Nagy Imre és Rákosi Mátyás, akik a Szovjetunióban mindketten közelről láthatták a 30-as, 40-es évek sztálini terrorhullámát, gazdag politikai tapasztalatokkal rendelkeztek a koncepciós perek világáról.

Nagy Imre 1951-ben bekerül az állampárt csúcsvezetésébe, a Politikai Bizottságba. 1952-ben pedig Rákosi Mátyás helyettese lett, kvázi az ország második embere. Ahogy ívelt felfelé Nagy Imre politikai pályafutása, úgy kerültek sorra börtönbe azok a kommunisták, akik az illegalitás éveit itthon, nem pedig a Szovjetunióban töltötték. Nagy Imrét tehát legalább akkora felelősség terheli a politikai túlkapásokért és koncepciós perekért, mint magát Rákosi Mátyást. Az áldozatok közt találjuk az MSZMP későbbi főtitkárát, Kádár Jánost is. 1951-ben tartóztatják le, 1952-ben pedig koholt vádak alapján a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani tartó fegyházbüntetésre ítélte.

Nem volt ilyen szerencsés Marosán György. Őt 1950-ben halálra ítélték, de később az ítéletet életfogytiglanig tartó börtönre enyhítették. Csak 1956-ban szabadult és egyből belevetette magát a politikai küzdlemkbe, Kádár János oldalán. A történelemkönyvek lapjain ő is úgy él tovább, mint Kádár csatlósa, aki szembe fordult Nagy Imrével.

Svábok kitelepítése

A második világháború után a magyarországi svábokra szörnyű megpróbáltatások vártak. Elérkezett a kitelepítések korszaka. Az erre vonatkozó törvényjavaslatot 1945. december 22-én került napirendre. A beterjesztő a belügyminiszteri tisztséget betöltő Nagy Imre volt. A német ajkú lakosság kollektív bűnösségét hangoztató rendelet végül Nagy Imre nyomán, 1946 január 15-én lépett hatályba. A kitelepítést az embertelen eljárás és jogtalanság jellemezte. A svábok meghurcolásában Nagy Imre szerepe és felelőssége nem vitatható el.

Az 1956-os forradalom élén

Nagy Imre csillaga 1956 őszén ragyogott a legfényesebben. Neve elválaszthatatlanul összeforrt a magyarság XX. századi történelmének egyik legdrámaibb korszakával. A mártír-miniszterelnökké vált politikus köré épített legenda elhomályosítja azokat gondolatokat, amelyek Nagy Imre politikai víziójának realitását és a forradalom kavargó forgatagában való helytállását firtatják. Holott mindkettő kérdésre szükség volna objektív választ találnunk, hogy végre egy letisztult Nagy Imre-képet kaphassunk.

A diákok, akik középiskolában vagy az egyetemen politikatörténet tanulnak, a forradalom emlékezetét pozitív értéktartalommal töltik fel. Miért harcolt Nagy Imre? Szabad, független, demokratikus Magyarországért, a kommunista diktatúra megdöntéséért! E célok hűen tükrözik egy olyan nép vágyát, amely már 700 éve különböző nagyhatalmak árnyékában alussza örök álmát. Hogy e nemes ügy azonban mekkora realitással bírt 1956 hidegháborús évében, ráadásul egy olyan ütközőzónában, ahol a szocialista és kapitalista világrendszerek feszültek egymásnak, az vita tárgya lehet. De még fontosabb feltenni a kérdést: hogyan harcolt Nagy Imre mindezen célokért?

Az ország káoszba süllyedése

Nagy Imre tiszavirág életű kormánya két hét alatt is történelmi lépéseket tett: megszüntették az ÁVH-t, bejelentették a többpártrendszer bevezetését, Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, a politikai foglyok szabadon bocsátását és mindehhez kérték az ENSZ közreműködését is. Egy dologgal viszont nem számolt Nagy Imre: döntései következményével, aminek révén Nagy Imre lába alól kicsúszott a talaj. A Nagy Imre kormány az események sodrásában elveszítette kontrollját a forradalom felett. Az ország végül káoszba süllyedt. A felkelők értelmetlenül ontották vérüket egy olyan egy olyan eszményért, amelynek az adott nemzetközi politikai viszonyok mellett nem volt realitása. A barikád másik oldalán pedig nem csak a szovjet katonák, hanem magyar kiskatonák, rendőrök és kommunisták estek áldozatul a megfékezhetetlenné vált népharagnak.

Köztörvényes bűnözők a forradalomban

A politikai foglyok szabadon bocsátásakor mintegy 4000 politikai elítélt és 9000 köztörvényes bűnöző szabadult ki a börtönből. Voltak köztük olyanok, akiket a Rákosi-rendszerben törvénytelenül ítéltek el és számukra a forradalom kirobbanása szabadságuk visszanyerését jelentette. De nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a börtönből szabadultak között ott voltak az egykori háborús bűnösök, SS-tisztek, nyilasok, valamint tolvajok és közönséges bűnözők is.

Ezek egy része rögtön elhagyta az országot, többen viszont kihasználták a kaotikus állapotokat és bekapcsolódtak a forradalom vérkeringésébe. Többen közülük részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában. A lázongó Budapest egyszerre tündökölt a forradalom tüzében és szenvedett a börtönből kiszabadult köztörvényesek akcióitól. Ezzel magyarázható az, hogy a forradalom utáni megtorlás során a 457 különleges bíróságon elítélt személy közül 111, tehát az elítéltek 24%-a büntetett előéletű bűnöző volt.

A Köztársaság téri tragédia

Az 1956-os forradalom és szabadság, de leginkább Nagy Imre miniszterelnöki időszakának egyik legnagyobb ellentmondása az volt, hogy miközben Magyarországnak hivatalosan kommunista kormánya és kommunista miniszterelnöke volt, a kormány mégis támogatásáról biztosította azon felkelő csoportokat, amelyek fegyveres úton harcoltak a kommunista rezsim megdöntéséért. Ezen ellentmondás legborzalmasabb megnyilvánulása 1956. október 30-án, a Köztársaság téri vérengzés során következett be.

Ezen a napon fiatal munkásokból, segédmunkásokból, valamint politikai és köztörvényes bűnözőkből alakult csoportok fegyveres alakulatok támadást intéztek az állampárt Budapesti Pártbizottsága ellen.

Lincselés, hullagyalázás

Az épületben tartózkodott Mező Imre, Kállai Éva, Asztalos János és még sokan mások telefonon tájékoztatták Nagy Imrét a készülő támadásról és a téren uralkodó pattanási feszült helyzetről. Nagy Imre először rémhírnek nevezte az értesülést és a későbbiek során sem foglalkozott a Köztársaság téri pártházból érkező segítségkéréssel. Ez volt Nagy Imre 1956-os szerepvállalásának legsötétebb pontja. A lincshangulat ugyanis valódi volt. Miután Nagy Imre magukra hagyta a Köztársaság téri pártházban dolgozó munkatársait és az épületet védő kiskatonákat, az ott tartózkodóknak csak egyetlen esélye maradt, hogy elkerüljék a vérfürdőt: a megadás.

Mező Imre, budapesti párttitkár, valamint Asztalos János és Papp József katonatisztek lépett ki elsőként az épületből, fehér zászlóval a kezükben, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek a téren tartózkodó forradalmárok vezetőivel.

Amikor kiértek a tér közepére, sortüzet nyitottak rájuk. Elszabadult a pokol. A Köztársaság tér vérfürdővé változott. A pártház egyik védőjének kitépték a szívét. A másiknak a nyelvét vágták ki. A harmadikat autóval húzták végig a téren. Kállai Éva leugrott a harmadik emeletről, hogy elkerülje a kínzást. Az esést ugyan túlélte, de sérüléseibe később belehalt.

Még a háborúban sem látott ilyen borzalmat

A megcsonkított és meggyalázott holttestekről John Sadovy, az amerikai Life újság tudósítója készített megrázó fényképeket, amelyek bejárták a világot. Sadovy így emlékezik vissza a Köztársaság téri pártház ostromára.

” Hat fiatal egyenruhás tiszt jött ki, az egyikük kifejezetten jóképű. Leszaggatták a váll-lapjaikat. Gyors vita. Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint ahogy gondoljátok, adjatok még egy esélyt, hadarták. Úgy egyméternyire álltam a csoporttól. Hirtelen az egyikük összecsuklott. Egészen közelről lőhettek a bordái közé. Úgy hulltak a földre mindannyian, mint kasza nyomán a kukoricatövek. Szinte könnyedén. És amikor már ott feküdtek a földön, a felkelők még beléjük eresztettek egy sorozatot. […] Egy másik kirohant. Amikor látta, hogy a társai meghaltak, fordult egyet, és bevette magát a tömegbe. A felkelők kivonszolták onnan. Épp csak csináltam róla egy felvételt, és már vége is volt. Akkor az idegeim felmondták a szolgálatot. Az arcomon peregni kezdtek a könnyek. Három évet szolgáltam háborúban, de amit ott láttam, semmi sem volt ehhez a borzalomhoz fogható.”

Sadovy, John: ’People were dropping like flies’ Life 1956. november 12. 41.
Köztársaság téri párthár ostroma
A felvétel elkészülte után néhány pillanattal agyonlőtték a képen látható kiskatonákat
Meggyalázott holttestek a Köztársaság téren 1956-ban
A pártház védőinek meggyalázott holttestei a Köztársaság téren 1956-ban
Meggyilkolt emberek a Köztársaság téren 1956-ban
Köztársaság tér, 1956 október 30. A forradalmárok kegyetlen módon megkínozták és megölték a pártházban tartózkodókat.
Akasztás a Köztársaság téren, 1956-ban.
Akasztás a Köztársaság téren 1956-ban. Nem egy esetben csonkították meg vagy gyalázták meg az áldozatok holttestét. A képen egy felakasztott kiskatona holttestét rugdossa egy felkelő

222 áldozat országszerte

A Budapesti Pártbizottság védői közül összesen legalább 30 lelte halálát a Köztársaság téren, többen életveszélyes, maradandó sérüléseket szenvedtek el. Sírjuk a budapesti Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben található. A Köztársaság téri vérengzés volt a legbrutálisabb, de nem az egyetlen. Országszerte több, mint 222 magyar állampolgárt öltek meg a forradalmárok, akik a Belügyminisztérium vagy fegyveres állományába tartoznak. A róluk készült emlékkönyv (A népért éltek és harcoltak, Kossuth Könyvkiadó) nem teljes, mert csak azokról az áldozatokról tartalmaz egy-egy rövid leírást, akik a rendvédelmi szervek kötelékében estek el. Valójában a forradalmárok által meggyilkolt kommunisták számára jóval több, mint 222-re tehető.

Nagy Imre felelőssége

Nagy Imre politikai életrajza kínosan hallgat a politikus szerepéről a Köztársaság téri ostrom kapcsán. Mint kormányfőt, történelmi felelősség terheli abban, hogy helytelenül mérte fel a helyzet súlyosságát és a hatalom birtokának ellenére hagyta bekövetkezni a Köztársaság téri lincselést. E tragédiát még akkor sem szabad negligálnunk, ha az áldozatok éppen kommunisták volták. Őket is haza várták volna árván maradt gyermekeik és megözvegyült feleségeik.

Súlyosbítja Nagy Imre felelősségét az is, hogy a vérengzés utána sem tett semmit a fegyveres harcok, valamint a mészárlásba torkolló tömeghisztéria csillapítása és megakadályozása érdekében. Hogy Nagy Imre a legnagyobb nyugodtsággal tudta végig nézni munkatársai, párttársai legyilkolását, az emberileg is súlyos aggályokat vet fel.

Nagy Imre mártíromsága

A Köztársaság téri eset töréspontot jelentett a forradalom történetében. A Magyar Dolgozók Pártját feloszlatják, 1956 október 31-én pedig megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, amelynek Ideiglenes Intéző Bizottságában helyet kap Nagy Imre is. Ennél fogva tehát Nagy Imre maga is alapító tagja volt az MSZMP-nek.

Nagy vs Kádár

A párt azonban nem egységes. Nagy Imre politikai életraja csak említést tesz arról, hogy Nagy 1956. október 25-én még ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, 3 nappal később már forradalommá nyilvánította az országban zajló harcokat. Világossá vált, hogy a kormányban a Nagy Imre hívei a forradalom mellett állnak, és támogatják az újonnan alakult forradalmi bizottmányok, valamint fegyveres csoportok jogkörrel való felruházását. Ez lényegében egyet jelentett a szocializmus feladásával. Kádár János és Münnich Ferenc viszont továbbra is egy Rákosi nélküli kommunista rendszer hívei maradtak.

A Köztársaság téri eset után Kádár János és Münnich Ferenc úgy látta, hogy Nagy Imrének nincs szándékában lépéseket tenni a rezsim fenntartásáért, valamint ereje sincs megállítani az utcán uralkodó erőszakot és anarchiát. A két pártvezető Moszkvába utazott, hogy felvegyék a kapcsolatot a szovjet pártvezetéssel és kérjék a Vörös Hadsereg beavatkozását. A mainstream történelemírás szerint ez volt az a pillanat, amikor Kádár János elárulta Nagy Imrét és a forradalom ügyét .

Ki hívta be az oroszokat?

A képlet azonban nem ilyen egyszerű: először is, a szovjet beavatkozást valójában nem Kádár János, hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt kezdeményezte, amelynek vezetője volt Nagy Imre is. Másodszor, a nyugati nagyhatalmak láthatóan nem kívántak politikai és katonai segítséget nyújtani a szabad világhoz csatlakozni kívánó Magyarországnak. Egyedüli kivételnek a spanyol fasiszta Franco tábornok tekinthető, aki a legenda szerint a háború után Spanyolországba menekült horthysta tisztekből és arisztokratából verbuválódó 100.000 fős hadsereget küldött volna Magyarországra a forradalom megsegítésére.

Így tehát Nagy Imre sorsát nem a szovjet beavatkozás vagy Kádár “árulása” pecsételte meg, hanem a nagyhatalmak nemzetközi politikai játéka. Nevezetesen az, hogy az USA és vele szövetséges nyugati országok nem kívánták megkockáztatni a harmadik világháború kirobbantását a Szovjetunió ellen azzal, hogy a forradalom oldalán beleavatkozik a magyarországi eseményekbe. Nagy Imre és a forradalom körül elfogyott a levegő, ezt azonban a befolyását és politikai ítélőképességét elvesztő Nagy Imre nem látta be.

Miután a Szolnoki Rádió bejelentette a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását Kádár János vezetésével, Nagy Imre elkövette addigi politikai pályafutásának utolsó súlyos hibáját: rádióbeszédében hamis illúzióba ringatta az értelmetlenné vált harc vívóit és a forradalom pozitív végkimenetelében reménykedő lakosságot.

“Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”.

Nagy Imre rádióbeszéde a Szabad Kossuth Rádión

Nagy Imre politikai életrajza sosem beszélt arról, hogy e nyilatkozat egyetlen szava sem volt igaz. E rádióbeszéd elhangzása után Nagy Imre és kormányának tagjai a jugoszláv nagykövetségre menekültek, a szovjet hadsereg pedig napokon belül véget vetett az utcai harcoknak.

Megtorlások

Nagy Imre politikai életrajza és más történelmi források szerint is 400 embert végeztek ki a kádári megtorlások során. Más adatok szerint a végrehajtott ítéletek száma 199. A kivégzettek egy részét nem az 1956-os politikai szerepvállalásuk, hanem a forradalom időszaka alatt elkövetett bűncselekmények – lopás, betörés, nemi erőszak – miatt lettek elítélve, 36 főt pedig a Köztársaság téri terrorban elkövetett közreműködésük miatt. De mi a helyzet Nagy Imrével?

Ki végeztette ki Nagy Imrét?

A Nagy Imre politikai életrajza kiemelten foglalkozik a miniszterelnök mártírszerepével, valamint azzal a közhiedelemmel, hogy Nagy Imrét Kádár ölette meg, az ő személyes parancsára született a halálos ítélet, Biszku Béla belügyminiszter támogatásával. Ez a Nagy Imre-kultusz egyik központi eleme.

A történelmi valóságnak azonban mindez nem felel meg. Nagy Imrét Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ítélte halálra a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének megdöntésére tett kísérlet miatt. Az ítéletet Vida Ferenc bíró mondta ki. Hogy a bíróságra politikai nyomás nehezedett, az nem vitás. E nyomás azonban nem Kádár, hanem a Szovjetunió részéről érkezett. A konszolidációt és a megtorlásokat szovjet részről Szuszlov tábornok felügyelte, aki többször került éles vitába Kádár Jánossal a konszolidációt és megbékélést nehezítő halálos ítéletek miatt. Nem elhanyagolható tény, hogy Szuszlov tábornokon kívül a szocialista országok vezetői is a bűnösök nagy arányú felelősségre vonását követelték.

Kádár szerepe nem bizonyítható

Nem bizonyítható, hogy Kádárnak közvetlen szerepe lett volna Nagy halálában, noha Nagy Imre politikai életrajza ezt tényként kezeli. Az viszont közismert, hogy Nagy Imre nem volt együttműködő a hatóságokkal és a per végééig tagadta bűnösségét.

Makacssága és önfejűsége már korábban is feltűnt a szovjet pártvezetésnek, amikor 1955-ben Nagy Imre megtagadta az önkritika gyakorlását a 50-es években elkövetett törvénysértések és túlkapások miatt. Ugyan ez a makacssága, a kompromisszumkészség hiánya most az életébe került.

“Kegyelmet nem kérek”-mondta bátran és vakmerően Nagy Imre a tárgyaláson. E bátor szavak azóta szállóigévé váltak. Nem is kapott kegyelmet. Hívei szemében ez a magatartás az elvi szilárdság és az igazsághoz való kérlelhetetlen ragaszkodás jele. Nagy Imre politikai életrajza e tragikus, de méltóságteljes fejezettel zárul.

Ki volt Nagy Imre?

Ki volt Nagy Imre? Nagy Imre politikai életraja ma hitelesnek tekintett verziója szerint történelmünk kiemelkedő alakja, ki életét áldozta népünk szabadságáért. A fenti információk ismeretében viszont nehéz ezt őszintén mondani, pláne elhinni. Egyszerűbb megmondani, hogy ki nem. Nem volt antikommunista, mint ahogyan azt a jobboldal szeretné elhitetni. Élete egész végig összefonódott a kommunista eszmével még azokban a pillanatokban is, amikor Nagy Imre oldalán harcoló forradalmárok halálba küldték saját elvtársait.

Nem volt azonban a szabadság és a demokrácia, a független Magyarország harcosa sem, miként azt sok ellenzéki politikus és a lakosság egy tekintélyes hányada véli.

E hamis mítosz építgetése ellen tiltakoznak a túlvilág halotti némaságával Nagy Imre, vagyis Vologya besúgásának áldozatai, a Szovjetunióba menekült magyar, német és lengyel kommunista emigráció tagjai, akiket az általa írt jelentések és saját kezűleg összeállított listák alapján megkínoztak, munkatáborba zártak és kivégeztek a 30-as, 40-es évek Szovjetuniójában.

Joggal szólalnak fel Nagy Imre-kultusz ápolói ellen az otthonukat elhagyni kényszerülő sváb családok is. Leginkább viszont az a több, mint 222 síremlék vet árnyékot Nagy Imre idealizált képére, ahol azok az ártatlan kiskatonák, rendőrök és kommunisták nyugszanak, akiktől Nagy Imre kormánya által támogatott forradalmi csoportok elvették az életet.

Bármennyire is példaértékű valaki számára Nagy Imre politikai életrajza és bármennyire is magunkénak érezzük az ő életművét, politikai örökségét, nem burkolózhatunk az (el) hallgatás kényelmébe és nem hunyhatjuk le a szemünket, amikor Nagy Imre által meggyilkolt és meghurcoltatott emberek százairól esik szó. Egy biztos: az a reformszellemiségű, szabadságharcos és szeretett miniszterelnök, aki ma oly sok ember szívében és gondolataiban él tovább, valójában soha nem létezett.

Spartakus

Felhasznált források:

  • Grósz Károly beszámolója az MSZMP 1989. szeptemberi KB ülésén, A Szabadság, 2006. június 21. szám
  • A népért éltek és harcoltak, Kossuth Könyvkiadó
  • Százezer spanyol önkéntes jött volna ’56-ban? , Magyar Nemzet, 2015. október 23.
  • Adatok az 1956-os forradalmat követő megtorláshoz, Fényes Elek, Beszélő
  • Sadovy, John: ’People were dropping like flies’ Life 1956. november 12. 41.

Ha szeretnéd megosztani a cikket a facebookon, kattints az első gombra!
  • 1.7K
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
    1.7K
    Shares
Ha idézni szeretnél a szövegből, kérlek gépeld le az idézni kívánt részt, forrásmegjelöléssel együtt!